Megint háborúba indulok
A mai napi idézetem:
De mielőtt meghalok, még harcolni akarok az életért. Ha megtanulok egyedül járni, oda megyek, ahova akarok.
Már azon gondolkodom, hogy nagyon elbizakodott voltam...
Bizony, bizony! Elszállt velem a világ és győztesnek hirdettem ki magam! Hibáztam! A természet ellen vallottam! Nem vártam meg az 5 évet, túl korán hittem el az elhihetetlent.
Mert hát az ember gyereke gyarló lélek! Én meg pláne! Aztán jött a fekete leves.
Nemrégiben az éves rendes felülvizsgálatok során a mammográfia ugyan negatív lett, de az egyedül. Hasi ultrahang egy káosz. A májam telis-tele van cisztákkal. Gondoltam ennyi. Van ez másnak is. De legyen biztos, ami biztos. Onkológia, beszéljük át.
Na akkor kaptam életem legnagyobb pofonját. Tumormarker eredmények az egekben. Sose volt még ilyen magas! Tehát ez a dög enni akar. Zabálja a testem, valahol jól érzi magát, amíg én leépülök.
CT: a csontba telepedett bele, megtámadta a májat! A mocsok! Nem elég neki a májam, kell a gerincem is! Még a végén gerinctelen leszek! (Ez csak vicc volt, maradok, aki vagyok :)
Csontszintigraphia: bizony ott van, látszik, rajzólódik, halad! Az kis gyorsvonat! A déli pályaudvaron nincs ekkora mozgás!
Onkológia, beszéljük át!
Zitazónium megvonva, helyette egy új - hála Istennek Magyarországon már elérhető - tabletta, biológiai anyag. Ez nem kémiai, nem kemoterápia, nem okoz annyi mellékhatást. Meg új infúzió, új hormon injekció.
Úgy látom itt senki nem lepődött meg az eredményeken, nem estek kétségbe! Vagyunk többen is ebben a csoportban! Ez jó! Mert ezek szerint nem csak hogy ez előfordul, hanem van is megoldás!!!!
Mi más kell ilyenkor? Valaki leül veled szembe és azt mondja: Asszonyom! Ez megoldható! Ez visszafordítható! Erre van már elérhető gyógyszer!
De azért elmesélem a lelki oldalát is, hogy érezzétek, ez nem fáklyás menet!
Azt gondolom, hogy nem ez volt a legnehezebb, szembe nézni a ténnyel, hogy megint kezdődik a harc. Nem! Mert az azt jelentené, hogy magamat féltem. Nem.
Azt nem tudtam egy pillanatra, attól kaptam rohamot a CT eredménnyel a kezemben, hogy ..... hogyan mondom el a családomnak.
Barátnőmmel, Ágotával voltunk együtt. (Mint mindig a nehéz helyzetekben). Csak annyit kérdeztem tőle: Te én ezt most hogyan mondjam el a többieknek? Hogy lehet ezt megmondani?
Őszintén! Ez volt a válasza! Őszintén!
Atyaég! Őszintén mit? Őszintén azt, hogy elindult a gyorsvonat a testemben, és fogalmam sincs ki fogja megállítani! Van-e bakter valahol? Vagy egy piros jelzés elég neki? Megáll akkor is, ha rádudálnak?
Aztán úgy láttam jónak, ha ismét szót fogadok az én kedves Barátnőmnek! Előbb-utóbb úgy is meg kell mondani.
Tehát telefonon elmondtam. A másik oldal is sokkot kapott. De 1,5 óra múlva már boldogan újságoltam, hogy van gyógyszer, van elérhető terápia! Van és én megkapom!
Tehát harcra fel! Felvértezem magam: újra szedem a Varga gyógygombákat, megrendeltem egy Pi víz kancsót! A fejemben rendet tettem, mostantól ÉLNI FOGOK! ÉLNI és nem félni, ahogy Balassa Gabi mondaná!