Masztektómia után

Tegnap hazajöttem! Nehéz időszak volt, bár ugyanolyan ideig voltam kórházban, mint máskor. De most sokkal melegebb volt! Valahogy nehezebb volt az egész. Vagy talán a tudat: teljes, végleges eltávolítás. Tudtam, hogy miért megyek, ezért nem "cirkuszoltam", de azért mégis fájt a szívem. Fájt addig, amíg felvétel előtt odajött hozzám egy ismerős nővér azt mondta, hogy tudja, hogy nagyon nehéz, de ez számomra életmentő műtét. És akkor elkezdtek a fejemben harangozni. És a harangok csak azt csilingelték: élni kell, élni kell, élni kell! Ezüstös, csengő-bongó hangon: élni kell, élni kell, élni kell. 

Megaztán előző napon egy olyan chat-oldalon, ahol sorstársaimmal beszélgetek egy betegtársam a saját történetét írta meg. Ő 46 évesen került választás elé: eltávolítás, vagy nem. Az akkor 18 éves lánya azt mondta neki: igazad van, Anyu. Hagyd, ne csináltasd meg! Szép halott leszel két mellel!

Ez a két NŐ volt az, aki tartotta bennem a lelket. Akarva-akaratlanul jót mondtak jókor. És így beletörődtem. 

 

 

A kórházi napok röviden:

Szerda: előkészítő nap! Talán mindig ez a leghosszabb nap. Amikor bekerülök már minden vizsgálatom meg van, tehát csak TÖLTÖM  a napot. És várok. Most az 1-es szobába kerültem. Itt volt egy kis fürdő+ WC. Háromágyas szoba, már egy lakóval. Ő is mellműtött. Egy idősebb, nagyon ellenszenves nő. Úgyhogy sokat nem törődtem vele, bár ilyet még nem nagyon láttam. Mindig, mindig evett. És zacskóból. Tehát állandóan, éjjel-nappal pakolt. És olyan sovány volt, mint egy aszott koró. Komolyan. Idegesítő lett volna, ha nem tudom, hogy nem érdekel. A másik szobatársam kompenzálta az előzőt. Egy aranyos, kedves hölggyel egyszerre kerültünk felvételre és ő már azonnal szimpatikus lett. 

Az éjszaka altatóval telt, így legalább aludtam. Azon ritka alkalmak egyike, amikor tényleg alszom. 

Csütörtök: 5 órakor ébresztő. Katikával /őt is ma műtik/ megállapodtunk, hogy mivel én leszek az első, ezért elsőként én használom a fürdőt. Aztán Csilla nővér bekötötte az infúziókat. Csak víz, mert nem ihatok már éfjél óta. Aztán meglepő módon még sehol sem volt az orvos megjelentek értem. Megijedtem, mert még a Dormicumot sem vettem be, műtéti beleegyezőt sem írtam alá. Na meg persze húztam volna még az időt. De aztán minden egyszerre oldódott meg. Jött  dr. Szemes, hozta a papírokat. Bevettem a gyógyszert és GO! Rendkívül kedves fiatalember jött egy kocsival és olyan ügyesen helyezett el a zöld leplek közé, hogy még azt sem látta, ahogy levetkezőtem. Ez megnyugtató volt számomra. Nem lesik az összekaszabolt testemet. Hálás vagyok érte. 

A 7-es műtő a mai nap helyszíne. 7-es! Nem felejtem el ezt sem! Először volt a 9-es, aztán 8-as , most 7-es! 

A kocsi, amin felvisznek a műtőblokkba, csak kocsi, nem műtőasztal, tehát át kell helyezkedni a műtőasztalra. Úgyhogy betoltank egy helyiségbe, ahol még egyszer ellenőriznek: név, születési idő, melyik oldalon lesz a műtét. Van-e rajtam ékszer, kivehető fogsor. Kell-e borotválni? Ne ezen mindig kiakadok, hogy a 21. században valaki még nem szőrteleníti magát. Aztán az osztályon, látva a többi beteget mindig képbe rakom magam. Van akinek kell. 

Hozták a műtőasztalt. Átmásztam. Jött egy idős férfi, aki megkérdezte, hogy félek-e? Mondtam, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ mitől is félnék? Nem kell , mondta. Ő sem fél. Jópofa. Viszont azzal a tekintettel nézett rám: szegény nő, nem is tudja mi lesz vele! Nem felejtem el a tekintetés soha. 

Betoltak a műtőbe. Már várt rám az a hölgy, aki tegnap este bejött a szobánkba és mondta, hogy ő lesz a mi műtőnkben az asszisztens /Katikát is itt műtik, majd utánam/. Ugyhogy nagyon jól elbeszélgettünk. Az én szakmámról. Közben pakoltak. Megkértem egy férfit, hogy amíg ébren vagyon ne vegye elő a doboz tartalmát. Hozott ugyanis pár fém dobozt, ezek tartalmazzák az eszközöket. Nem akartam látni. Ő meg mosolytott rám. És vége. Fogalmam sincs mikor aludtam el és hogyan. Előtte mindig tudtam, hogy most aludni fogok, mert 1x mondták, hogy lélegezzem be a gázt és el fogok aludni. Másodszor pedig láttam, amint az infuzióba benyomták az altatót. De most mintha csak elvágták volna. Gondolták, hogy ne osszam az észt a munkájukkal kapcsolatban, ezért lekapcsoltak. 

Viszont most emlékszem, hogy ott vagyok az ébresztőben. Emlékszem, mert jött egy kedves hölgy, aki nagyon örült, hogy én vagyok én, és mondta, hogy ő az ügyfelem. És ő tudta, hogy csak én lehetek. Jókai Edit, ilyen neve nincs is másnak. Hát tényleg! Aranyos volt. Aztán elaludtam. És arra ébredek, hogy ez a kedves hölgy kiabál velem, rázza a lábam, hogy lélegezzek. Hát mondom magamban: mi van nem lát, hát lélegzem. Erre kaptam oxigen-maszkot. Megint elaludtam. Megint a kiabálására ébredek. Kiabál: Edit, Edit lélegezz! Mi van itt ma mindenkivel: nem látod: hát lélegzem. Megint oxigen-maszk. Levittek az osztályra maszkkal együtt. Most már jobban ébren voltam, emlékszem, hogy az az idős férfi tolt le, aki bíztatott, hogy ne féljek. Nagyon vizsgázott rám. A zöld lepedő sarkait fogták meg a nővérekkel és tettek át egy idegen szobába. Hallottam, amint mondta a nővéreknek, hogy jó erősen fogják a lepedőt, mert "A hölgy nagyon ...." arra már nem emlészem. Valami olyasmit mondott, hogy nem vagyon ébren, vagy szét vagyok esve. De nagyon vigyázott rám. Pár nap múlva, mikor egy másik beteget vitt, be is mosolygott hozzám. Érdekesek az ápolók! Azért Ők is csak emberek! 

Szóval átkerültem a 2-es szobába, mert csak itt volt a falban oxigenizációs aljat. 

Ébredeztem és az jutott eszembe, hogy szegény Karcsi mit fog gondolni, ha meglátja az üres ágyam az 1-esben. De annyi erőm most nem volt, hogy sms-ezzek. Nagyon-nagyon-nagyon fájt a seb. Soha életemben nem volt még ilyen sebfájdalmam. Meg is lepődtem. Nem szoktam ilyen nehezen tűrni a fájdalmat. De végül is egy 20 cm-es sebről beszélünk. Meg arról, hogy levágtak egy testrészt! 

Végül egyszer csak előbukkant két alvás között a Férjem. Sápadtan, izzadtan és ijedten. Gondolom szép látványt nyújthattam. Sápadtan, izzadtan, oxigencsővel és fél mellel!

Kértem fájdalom-csillapítót, hozták is rögtön. WC-re sajna nem tudtam kimenni. Be kellett látnom, hogy nincs annyi erő bennem, hogy akár 1 métert is lépkedjek. De a nővér is kérte, hogy inkább hoz egy ágytálat. De annyi erőt összeszedtem, hogy a kis székre rátették az ágytálat és arra ráültem. Biztos, hogy nagyon gyenge lehettem, és ezt pontosan tudta az agyam is. Mert tőlem szokatlan módon nem vitatkoztam és első szóra tudtam pisilni. Soha nem fordult elő velem  /kivéve mikor a Szilárddal már fenn voltam a szülőágyon/ hogy használtam volna az ágytálat! Tehát gyenge vagyok, ez az jelentette nekem, hogy gyorsan-gyorsan össze kell szednem magam! És beindult az öngyógyítás! 

Karcsi felöltöztetett! Csak póló és rövidnadrág! Meg vissza az oxigen. De hamar jött a nővér és mondta, hogy biztosan jobban vagyok, mert már nem szívom az oxigent. Akkor azt is letettem. Mondtam, beindult a székely vérem! Gyógyítom magam! Én tudom, hogy most erre kell összpontosítani. Nem hívtam senkit, csak gyógyítottam magam! Jött a család-orvos, Dr. Sík és beszélgettem vele. Értelmesen. Már nem voltam kába: megkérdeztem, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt a sok daganatot nem látta a mammográfia? Figyeljetek és tanuljatok belőle: a gép csak a gömb alakú daganatokat látja. Amikor még lapos, azt nem. Tehát az sem mindegy, hogy milyen alakú! Ezért fordulhatott elő, hogy 7, azaz hét daganatot nem vettek nálam észre. Megint a 7-es! Mint a műtőm. Érdekes nem? 

Lassan Karcsi is elment, mondtam, hogy jól vagyok, nyugi, menjen és pihenjen. Később összeszedtem magam és elmentem megnéztem a Katit. Ekkor már ő is az ágyában volt. De őt gerincben érzéstelenítették és ezért nem kelhetett fel 12 óra hosszát. Meg elmentem WC-re. De zuhanyozni már nem tudtam. Arra még nem volt erőm. Megalkudtam magammal: áttörölgettem magam egy Neogranormon kendővel és eldőltem  balra. Csak ezen az oldalon tudtam pihenni. És még most is csak így megy! Az éjszaka nem is tudom hogy telt, mert még azért nyomott az altató hatása. Most nem hánytam, nem voltam rosszul. Estére még kértem egy szurit, hogy ne fájjon éjszaka, de mást nem. 

Péntek: Iszonyú meleg van az osztályon. Ébredés után azonnal lezuhanyoztam. Már sokkal erősebb voltam, különösebb gondot nem okozott a tisztálkodás. Vittem magammal vízforralót, úgy hogy egy jó kávét is tudtam inni /persze 3&1-ben Nescafé, de nekem az kávé!/! Reggeli és megint pihi. Nem aludtam, de szunyókáltam. A doki rámnézett, megnyugodott, hogy "jól vagyok" és ment tovább. És tényleg jól voltam. A seb már nem fájt annyira és lelkileg is rendben voltam. Ez tűnt fel a nővérkéknek. Az osztályon sok a tanuló nővér. Felnőttek is. Ők azok, akik átképzésen vesznek részt és majd később szociális otthonokban fognak dolgozni, vagy háziápolást vállalnak. Ott volt egy nővérke, aki azt mondta nekem, hogy nagyon meglepődött rajtam, az ilyen műtétek után a nők depressziósak szoktak lenni, nem pedig röhögcsélnek. 

 

Na tessék: megint én vagyok a kivétel! De most ez nem érdekel! Megszoktam már, hogy én mindig mindent másképp csinálok, mint az átlag! De most ez kell! Kell , hogy az életem ugyanúgy menjen tovább, mint azelőtt! Igen, valóban levették a mellem. De élek! És a harangok még mindig zúgnak-búgnak: élni kell, élni kell, élni kell! Tehát nevetgélek, viccelődöm. Mert hát túl vagyok a műtéten. Ezt vártam már hetek óta. Felébredtem, jól vagyok! Ezt akartam. Ezt akartuk a férjemmel együtt. Mindig szoktam mondani: amin nem tudsz változtatni, azt el kell fogadni. Elfogadtam. 

Délután megjött a Párom és komolyan úgy megjáratott, mint Bazsa Mári kocáját. Elmentünk ki a térre, ott nyílt egy fagyizó. Ettünk egy finom olasz csodát. Aztán ő bement a bolta, hozott még vizet. Majd körbe vissza! Hú! Elsőhúzásra kicsit sok volt. De megvolt. És az sem érdekelt, hogy  ki hogyan nézett meg. Annyira azért toleráns vagyok, hogy a csövek és palackok nem jönnek utánam, hanem mindig viszek egy szép papírtáskát és abba teszem a palackokat. Undorítónak találom, ha látom a váladékot. Meg más se lássa! Az meg, hogy teljesen feltünően látszik, hogy levették a mellem nem zavart. Ez van! Akinek meg fennakad rajta a szeme, az kiny.....ja. Ez van!

Szombat-vasárnap: átlagosan teltek a napok. Nagyon meleg van az osztályon is. itt nincs klíma, nem lehet mit csinálni. Vizet inni és mosakodni. Meg reménykedni, hogy meg jön a hideg. De nem jött. 

Karcsi volt benn Szilárddal és Mercivel, aztán Ágota, Laca és Babu Csabi. Jókat rötyögtünk. Beszélgettünk. Töltöttük a napot. 

Hétfő: protézis próba!

Meglepő ám, hogy az ember látja mekkora melle van /bal oldal 85D/ és mégis az ideiglenes protézis olyan, mint egy válltömés. Nem is nagyobb. Ez még szivacsból van. Két hónap múlva majd lesz ilyen, mint a képen. Annak már alakítottak ki mellbimbót is. Meg súlya is van. Adnak hozzá való melltartót is!  Majd egy kicsit később, amikor már lement a kezelés, akkor megbeszéljük Dr. Szemessel a rekonstrukciós műtétet. De addig ilyen protkót fogok hordani. 

Elég nehezen telt a délután. Mondtam mindenkinek, hogy holnap már hazamegyek, ne jöjjenek be ilyen melegben. Szilvinek és Janinak amúgy is dolga volt Szekszárdon, ezért felugrottak. Örültem nekik nagyon! 

A délután csak cammogott. Ezért a laptopomon filmet néztem. Aztán a szobatársammak, Arankával el keztünk beszélgetni. És csak mondtuk-mondtuk. Jöttek-mentek a nővérkék, kérdezték, hogy mi újság? Mondtuk, hogy búcsúpartit tartunk. 1.30-kor hagytuk abba! De csak azért, mert meglepődtünk, hogy mindjárt hajnalodik. Jó volt nagyon! Kedves teremtés! Nem erre számítottam tőle!

Kedd: 5-kor ébresztő, mint mindig! De most egy sms ébresztett! Petra írt, hogy hazaértek Szegedre Görögországból. Megnyugdohattam. Ő is rendben van. Majd este skypolunk! Zuhany, kávé. Tudtam, hogy ma a doki kiveszi a csöveket. Akartam is meg nem is. De ennek meg kell történnie. 7-30-kor jött és kivette. De ilyet! Már egész belegyógyult a sebbe a cső. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Nem fájt, őrületesen fájt! Átkötözte és kértem, hogy hadd maradjak még egy kicsit az asztalon. Nem bírtam volna lábra állni! Nem tudom leírni ezt az érzést. De vége, kinn vannak! Megkaptam a zárójelentésem, várom a Párom és GO!

Elköszöntem és remélem, hogy mostanában nem kell jönnöm! Majd egy év múlva! Remélem!