Másodszor is győztesen

Többször nekiálltam ennek a bejegyzésnek. 

Sok mindent szerettem volna leírni. Annyi érzés és emlék kavarog bennem az elmúlt 8 hónapról. 

Emlékek az újabb  diagnózisról, az elképedésről. Emlékek arról, hogy miképp haladtam  a gyógyulás felé. Hogyan küzdöttem le nap mint nap a kemo okozta fájdalmakat, rosszulléteket. Emlékek és fotók az előző önmagamról.

Szentül hiszem, hogy minden ilyen nagy trauma, vagy megpróbáltatás után már nem vagyunk ugyanazok, akik elkezdtük. A gyógyulással meg is változunk. Többek leszünk. Keményebbek, erősebbek, tapasztaltabbak. Aki még nem járt ebben a cipőben sosem fogja megérteni, hogy már egészen más dolgok fontosak. És másképpen is. 

Kavarognak az érzések: megint kezdődik, megcsinálom, meg tudom csinálni, vége van. 

És most mindezek ellenére csak egy dolog lebeg a szem előtt:

MEGCSINÁLTAM!!!!!!!!!!!!

 

                                                                       

 

                                                                                         

MEGCSINÁLTUK!!!

 

 

Mert ugye az azért mindenkiben meg van, hogy ezt egyedül nem lehet, nem lehetséges megcsinálni. Ahhoz, hogy legyőzzem kellett a családom, a barátok, az ismerősök. Kellett néha egy-egy jó szó, egy-egy bátorítás!

Nincs elég hely és elég idő, hogy felsoroljam kinek mindenkinek tartozom köszönettel. A gondos ápolásért, a kórházba oda-vissza szállítgatásért, a jó szóért, a támogatásért. De itt és most talán a legfontosabb személy: Ősze Kata. Ha Kata nincs, akkor ma nem ismerem a jelenlegi kezelő orvosomat, dr. Vachaja Józsefet. És ha nem ismerem meg, akkor ma minden bizonnyal nem vagyok itt. De semmiképpen sem gyógyultan. Testben és lélekben gyógyultan. Kellett ez az orvos, aki ember módjára bánt velem. Ha kellett viccelődött, ha kellett keményen odalépett. Megértő, de megingathatatlan. Kedves, de kemény. Pont mint én.... 

A CT  negatív lett, az eredmények biztatóak, áttét nincs. Biztonsági okokból mégis úgy döntöttünk, hogy menjen le még egy kemo. Egy utolsó utáni utolsó.

Katától és csoportjától kaptam ugyan egy utolsó kemo üdvözletet - amit innen is nagyon köszönök - de most lesz egy utolsó utáni utolsó. Azért, hogy sose legyen többet.

 

                                                                                                                                

Úgy látom, hogy eljött az idő, hogy már csak emlékként kezeljem ezt a rákbetegség sztorit. 

Régóta téma volt a családban, hogy vajon mit tegyek, hogy emlékezhessem erre a nagy harcra, erre az embert próbáló küzdelemre. 

Volt egy ötlet, hogy tetováltatok magamra egy főnixet. Ehhez a családi támogatást abszolút megkaptam. Csakhogy én nem vagyok az a tetováltatós fajta. Nekem valahogy idegen ez a fajta önkifejezés. Egyelőre.

Mégis kellene valami, amire ha ránézek, mindig eszembe jut, hogy én egy győztes vagyok! Egy harcos amazon. És kitaláltam.

Megleptem magam egy Pandora (szerű) karkötővel, ami tovább fejleszthető. Egyelőre indulásképpen ennyi alkatrésszel. Aztán, ahogy telik az idő, jönnek-mennek az ünnepek, dolgok, majd fejlődik. Ahogy én is fejlődöm tovább.