Lelkileg hogy bírjam?

Mivel nőből vagyok ezért ha az átlagtól nem is nagyon eltérően, de azért lelkis vagyok és voltam is. Mindig is először inkább az emberek lelke, a gondolatai érdekeltek, aztán csak a többi. Beszélgetéseim során azon igyekszem, hogy ne csak azt értsem amit mondani akar a beszélgetőpartnerem, hanem azt is tudni akarom, hogy ezt hogyan éli meg. Mi játszódik le a fejében, hogyan éli meg a történetét, az életét. Így hát nagy meglepetésként nem szolgáltam magamnak akkor, amikor szép lassan rájöttem, hogy rettegek. 

Rettegek a holnaptól, hogy hátha akkor rosszabb lesz. Rettegek attól, hogy egy vizsgálat alkalmával majd mégis csak azt mondják, hogy bocs, de mégiscsak meg van az az icipici kis rákocska. Bár mikroszkóppal alig látható, de azért ott van! És teszi a dolgát. Kicsi ollócskájával zabál. Zabálja a többi sejtet, aki menekülne, de nem tud. Rettegek, mert alig merem elhinni, hogy tényleg használt a kemo, használnak a gyógyszerek. Nem merem elhinni, hogy tényleg vége. Mosolygok mindenkire, aki mondja: de jól nézel ki. De hogy belül mit érzek, azt igazán csak az tudhatja, aki már egyszer végigcsinálta. 

Meg volt a negyedéves vérvizsgálat. Tulajdonképpen jó lett. A normál értékhatáron belül van. Az jó! Vizsgálat ok!!!!!!!!!!!!!!

Ennek  ellenére az ember fia gondolkodik, lehet túl sokat. Éjszaka arra ébredek, hogy annyira feszítem az álkapcsomat, hogy fáj a fejem tőle. Kiver a víz, szinte fázom tőle. Nappal sem sokkal jobb, mert bár leköt a munkám, de időnként eszembe  jut, hogy mi lesz, ha ezt elveszítem. Annyira nincs erőm újra elkezdeni! 

Gyógyítgatnám a lelkem, de mindig történik velem valami.  Amikor azt hinném, hogy végre kicsit nyugi lesz, akkor pesze történik valami. Vagy megbánt valaki. Mert hát ki tudja miért a türelmem kissé megkopott, sőt! Valahogy az történt, hogy nincs kedvem hülye emberek  hülye viselkedését elfogadni, nem tudom szó nélkül végignézni ahogy néhányan az amúgy kölcsönkapott testüket tönkreteszik. Nem értem, hogy  annak, aki egészséges, ez miért olyan természetes. Vagy tényleg az, csak nekem nem jutott belőle? Na a végén mégiscsak kiderül, hogy én vagyok a hülye. Meg kellene tanulnom elfogadni a helyzetet és hagyni magam sodródni az árral. 

Kell, hogy jöjjenek még jobb napok az életemben!  Úgy szeretném, ha még sok-sok évig élhetnék, mert annyi-annyi tervem van még.

Nem  láttam még az olasz Velencét, Veronát. Még Egerben sem voltam. Úgy hogy ezek még várnak rám. És meg is nézem őket!