A rák nem a testet, a lelket eszi meg!

Nyilvánvalóan azért nem írtam a blogba ilyen sokáig mert azt hittem, hogy teljesen jól vagyok. Azt hittem. De ma rájöttem: végül is romokban heverek. 

Minden sorstársam, aki végigcsinálta, amit én, arról beszél, ír és üzen, hogy a legnehezebb dolog a fejben rendet tenni. Sokáig nem értettem. Talán azért, mert a sok orvoshoz járás, kezelés, gyógyszer, terápia, utazás, várakozás közben nem nagyon maradt időm arra, hogy "magammal" is foglalkozzam. Telt az idő. Gyógyult a sebem, nőtt a hajam. Kapom a hormonmegvonó kezelést, próbálom megszokni a hőhullámokat és ez olyan sok időt és energiát emésztett fel, hogy nem maradt arra energiám, hogy leüljek magammal beszélgetni. Csak úgy befelé. Pedig most  láttam meg, hogy nem vagyok egyben.

Telnek a napok, teszem a dolgom. Próbálok megfelelni a munkahelyemen, ami nem könnyű, vezetem a háztartást, kiszolgálom a fiúkat itthon. Van másik munkám is, ami nekem nagyon fontos. És ez a sok minden nem arra volt jó, hogy elterelje a gondolataimat, hanem arra - fájdalom de ki kell mondanom - hogy ne dolgozzam fel, ami történt velem. 

Itt nyilvánvalóan nem arra gondolok, hogy miért is kellett ez a k....va rák. Azon az ember fia hamar túllép. Hanem arra, hogy - és most néhányan fel fognak szisszenni és még el is fognak ítélni  - mivé is lettem. Nem állítom, hogy megszoktam az új testem. Mert nem. És ezt ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor még fokozhatnám is. Nincs nap, nincs este, nincs reggel, nincs fürdés, nincs  öltözködés, nincs elindulás, nincs megérkezés, nincs étkezés, nincs kávézás anélkül, hogy ne fájna az elvesztés. A régi testem elvesztése. Azt talán meg lehet szokni, ha egy nő kissé meghízik, ha ráncosabb lesz. Belenézel a tükörbe és már egy érettebb arc néz vissza rád. De a csonkítás, az más. Nagyon más. 

Reggel odalépek a gardróbhoz, nézegetem, hogy miben is menjek ma. Ez nagyjából olyan, mint a többi nőnél. Azt leszámítva, hogy mostanában bármit is találok a szekrényemben, bárhogy is öltözködöm, az nem tesz boldoggá. A kép, ami a tükörből visszanéz rám, na Őt én nem ismerem. Egy bizonytalan, szomorú, képmutató nő néz rám. Aki a külvilág felé azt mutatja, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig?

Ki volt az, aki azt írta, hogy a rák után is van élet? Okos volt. Van. De milyen?

Milyen az, amikor nem hogy azt nem érzed: "hú ma jól nézek ki", hanem ostorozod magad, hogy milyen troll is vagy!

Ez időnként olyan erővel tör rám , hogy szeretnék őrjöngeni, tőrni-zúzni, szemben menni az élettel. Felteszem mindig a kérdést, hogy miért én?  De nem azt firtatom, hogy miért én lettem rákbeteg, miért engem csonkoltak meg, hanem azt, hogy én, aki olyan erős vagyok, olyan sokmindent kibírtam, végigcsináltam, miért én nem tudom megszokni ezt a testet? Miért nem adok hálát az égnek, hogy ennyivel megúsztam? 

Kell még idő. Idő magammal, idő magamnak. Kell, hogy szembenézzek a valósággal, és elfogadjam azt, amit más talán már rég megtett volna. 

Szerintem kétfajta ember van: aki jól tűri a fájdalmat és aki nem. De kétfajta fájdalom van: a fizikai és a lelki. Nálam az egyensúly megvan:  a fizikai fájdalmat példásan tűröm, de a lelkem hamar összetörik. És most ezt volt a legnehezebb beismerni: nem vagyok egyben. Enyhén szólva. 

Várok. MIndig várok. Arra várok, hogy felébredek egy rettenetesen fárasztó rémálomból, belenézek a türköbe és a régi önmagamat látom. Egyben, két mellel, frissen, kipihenten és BOLDOGAN.  

Mert amikor ez megtörénik, ha megtörténik, akkor újra NŐ leszek a saját szememben! 

Addig viszont két utam van: vagy elfogadom ezt az egész lehetetlen helyzetet, vagy várok. 

47 évesen belekerülni egy ilyen csapdába, nem biztos, hogy megoldható. Csak a remény maradt. A remény mgamban. A hit, hogy amit eddig tudtam magamról, hogy erős vagyok és a jéghátán is megélek, az valóban igaz volt, és most is igaz. 

Ez a mostani kis írásom, talán nem okoz osztatlan sikert, néhányan majd   megírják, hogy milyen jó,hogy ez az  egyetproblémám, hogy fél mellel élek!

És a maguk módján még igazuk is lehetne. Ha nem mindenkinek a maga keresztje lenne a legnehezebb. Mindenkinek a magáé.