A műtétről

Eljött a műtét napja: mint ahogy az máskor is menni szokott, egy rendes altatásos műtéthez készültem. Voltam már műtve, ezért nem okozott különösebb gondot a felkészülés.

Összeszedtem, amit ilyenkor szokás és "bevonultam" a kórházba. Erről általában beszélnek az emberek. Talán még arról is, hogy mi történt, volt-e komplikáció, mi történt utána. Hogy ébredt, tudott-e aludni. Ezek olyan általános témák, amikről még "illik" beszélni. De van amiről nem!

 

Én azokról a dolgokról szeretnék írni, és szeretném, ha interaktív lenne - szóljatok hozzá Ti is - amiről eddig nem beszéltünk! Vagy azért mert senki nem meri elmondani, vagy azért mert nem tudja elmondani.

 

Mellműtétről volt szó. Nekem a jobb mellemen 11 óra irányban a mellbimbótól 6 cm-re volt az a bizonyos elváltozás. Egy kb. 1,5 cm-es daganat. A daganattal együtt el kellett távolítani a nyirokmirigyet is, amiből táplálkozott. Szerencsére a nyirokrendszerben nem volt áttét. ezért csak azt az egy "jelölt" nyirokmirigyet kellett kiműteni. Tehát így lett 3 db seb: a nyirokmirigy   eltávolításának a helye, a daganat helye és a váladékot kivezető cső helye. 

Ez a cső nem okozott különösebb gondot. Kedden műtöttek, szépen folydogált a váladék és pénteken már ki is húzták. Na az nem volt semmi. Azt hittem rögtön odapisilek az asztalra! Mint írtam is 85D a mellem, tehát nem túl kicsi, ezért úgy kell elképzelni, hogy a mell tetején /ott volt a daganat/ belülről rögzítették és az alján húzták ki. Mintegy 6cm hosszúság volt benn. Nem volt leányálom, amikor kihúzták. Jelzem az orvosom nagy szakértelemmel, egy pillanat alatt megoldotta, de azért nem volt semmi!

 

Az első kötéscserét megoldották a kórházban még pénteken. Aztán szépen óvatosan, vizet kerülve kellett mosdani. Erre jó megoldás volt a nedves törlőkendő. Én a Neogranormon kendőt választottam. Tisztít és ápol. Hozta a tőle elvártakat. 

De jött az első orvosi vizit, amikor a műtét után kötést kellett cserélni. Erre a műtéthez képest 10 napra került sor. Természetesen már otthon voltam, és alig vártam, hogy láthassam az "eredményt". Tudni akartam, hogy a daganat eltávolítása után szükség lesz-e pótlásra, vágtak-e ki akkorát, hogy látszódjék a különbség a két mell között. 

17 év házasság után az ember sok meglepetést nem tud okozni a férjének, sőt a Párom biztosított is róla, hogy bármilyen lesz a végső eredmény, őt egyáltalán nem érdekli. Biztatott, hogy engem szeret és mindegy hogy fél mellel, vagy kettővel. Széppel, vagy csúnyával. Neki egy dolog számít, hogy gyógyuljak meg és legyek mellette ahogy ígértem neki. 

De hát ugye Nőből vagy az emberfia. Nőből! Akinek két melle van és én ráadásul nagyon szeretek "Jól kinézni". Ne úgy képzeljétek, hogy Pláza cica lennék, sőt. Szeretem a sportos ruhákat. A munkám miatt gyakran kosztümben járok. Szeretem a magas sarkú cipőt. De persze nekem is vannak "slampos" napjaim, amikor nem "friss" a hajam. Sőt! De nem ez a jellemző. Ápolt és mindig tiszta a ruhám. Bár eddig sem szoktam mélyen dekoltált ruhákat választani, most aztán pláne nem fogok!

 

Alig vártam, hogy hazaérjünk. A sebeim olyan szépen gyógyultak, hogy már fedőkötést sem kellett rátenni. Csak a szigorúan előírt sport melltartót kell viselni éjjel-nappal. Az is kicsit nehéz, hiszen éjszaka is rajtam kell legyen, de bánja kánya. Majd csak le lehet venni!

De ami a fürdőben várt, arra nem voltam felkészülve! Azóta persze elteltek a napok és gyógyult sokat a mellem, de amit akkor láttam, az olyan szinten sokkolt, hogy sírógörcsöt kaptam és alig tudtam magamhoz térni! Olyan látvány tárult elém, amire soha senki nem készített fel.

Soha senki nem mondta el, hogy a seb hogy kell, hogy kinézzen. Mi a normális? Ez az? Vagy meddig marad ilyen? Mennyire fog a varrat látszani? Apad még a mell, vagy ekkora marad? 

Nem beszélünk róla, csak arról, hogy kiszedték a daganatot és a seb szépen gyógyul. De mi a szép? Kinek mi a szép? Meddig gyógyul? 

És persze nem is volt senki akivel ezt azonnal meg tudtam volna beszélni! A férjem előtt nagyon szégyeltem magamat. Nem akartam, hogy ilyen kriplinek lásson. A barátnőmnek nem mertem elmondani, mert attól féltem, hogy gyerekesnek fog tartani! Biztosan nem én vagyok az egyetlen aki ezzel vívódott már életében, de egyszerűen kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Van egy férjem, aki nap mint nap elmondja, hogy úgy szeret, ahogy vagyok, erre szétnyirbálják a testemet és ezt kellene neki látnia. Ezt a sebekkel teli testet. Első rohamomban, amikor vigasztalni próbált akkor azt mondtam, hogy SOHA  nem láthat többé melltartó nélkül. SOHA! Olyan csúnyának, megalázottnak éreztem magam. Olyan tehetetlen voltam ezzel a helyzettel. Fájt, hogy ilyen vagyok és szinte bántam, hogy belekezdtem. Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha ez az egész felesleges és ilyen amorfként kell élnem tovább! Ha úgy sem használnak a kezelések és akkor meg minek is kellett erre a rövid időre hagynom ezt az egészet. Teljesen elvesztettem a talajt a lábam alatt! Csak sírtam, zokogtam és átkozódtam. Miért én? Miért megint én?

 

Éppen aznap este ment a tévében a Hajdú Péter műsora, amiben a Tallós Rita-féle riport ment le. Talán néztétek néhányan, a színésznő a mellrák elleni küzdelméről mesélt. Nekem ekkor nem sok kedvem volt ezt nézni. Hol érdekel engem más jóléte, amikor én szenvedek magamtól! Amikor én nem vagyok ilyen sikeres, pláne nem ilyen szép! És egyébként is hol érdekel engem az, hogy mi lesz később, amikor túl vagyok a kezeléseken, amikor nekem most kellett látnom ezt az amorf szörnyűséget! De a férjem rám erőltette, hogy nézzem végig. Ott kellett ülnöm mellette és  fogta a kezem. Aztán később, napok múlva, amikor már tényleg gyógyult a sebem, rájöttem, hogy nem is a műsor volt a lényeg, hanem, hogy fogta a kezem! Ott volt, szeretett és vigasztalt. Százszor-ezerszer elmondta, hogy bármilyen is vagyok, ő szeret! Engem! Nem a mellem! És ez akkor nagyon jót tett!

Másnap persze elmondtam Ágotának aki teljesen megértett. Ő Nő! A szó igazi értelmében! És megígérte, hogy ha esetleg szükség van pótlásra, akkor is ott lesz velem és segít nekem. 

 

De teltek a napok, gyógyult a seb: nem kell pótlás! Olyan ügyes volt az orvosom - én Dr. Szemes Lászlót válaszottam - mindenkinek, aki ilyen műtéten kell hogy átessen, ajánlani tudom - Szekszárd és Paks előnyben - hogy gyakorlatilag nem látszik a különbség a két mell között. Csak a sebek! Na hát azzal még meg kell barátkozni. Azt mondják, hogy hamar elfehéredik és nem fog látszani. De azt meg kell várni! 

 

Ma már másképp látom a világot! 

Igaz, volt még egy kis gikszer!

 

Az elmúlt vizsgálatnál - hetente megnézik a sebet, hogy nem telik-e fel váladékkal - közölte az orvos, hogy most már meg kell maszírozni a mellet. Kicsit becsomósodott, ezért finoman át kell maszírozni.

Na én azt hittem, hogy ez egy jó alkalom, hogy a férjem bevonjam ebbe a dologba! Majd ő ezt elvégzi és talán megérti jobban, hogy min mentem keresztül. Ezt nem kellett volna!

 

Szegény annyira sajnált, hogy alig mert hozzáérni! Mint bevallotta, szinte fájt neki, hogy hozzá kell érnie ezekhez a friss sebekhez! Ez még korai volt! Úgy hogy most már én próbálom esténként maszírozni egyedül. Még sokat kell gyógyulnia ahhoz, hogy a férjem is részese legyen ennek.

Amikor megkértem este először, hogy mi lenne, ha ő csinálná meg ezt, még lelkesedett! Mondtam, hogy ez nem lesz egyszerű, ez nem mell-szex, ez csak gyógymasszázs! De nem hitte! Meg én sem hittem, hogy így fog elsülni a dolog. 

Szerintem ez az a dolog, amiről soha senki nem beszél! Pedig az egész rák-betegségben eddig ez volt a leghihetetlenebb! És nagyon jó lett volna, ha valaki akkor felkészít erre! Ha lett volna valaki, aki elmondja, hogy addig amíg nem gyógyul meg, addig hogy fog kinézni, milyen a normális, és hogy nem kell rögtön frászt kapni! Vagy nekem kellett volna bátrabbnak lenni és megkérdezni az orvost! De nem mertem!

 

Beszéljünk erről és az ilyen dolgokról is, mert mindenkinek egyszerűbb lenne a gyógyulás! Nem lennének a lelki állapotban ekkora hullámvölgyek, amiket én is bejártam a pár hét alatt!