Utolsó kemo után a kezelés vége felé

Rég nem írtam már, ennek nagyon sok oka volt. Sorolhatnám, magyarázhatnám, de a legegyszerűbb, hogy távol akartam lenni ettől az egész betegségtől. Már amennyire lehet. 

 

Január 6-án kisebb döccenőkkel, de lement az utolsó kemo. Féltem még reggel nagyon, hogy az orvos mégis csak úgy dönt, kellene még, de nyugtattam magam egész úton befelé, hogy biztos nem kell, az utolsó találkozónkon is azt mondta, hogy: 6 darab. Így is lett, 6 darab. Tehát az nap volt az utolsó. Az utolsó. Tényleg számoltam a perceket, hogy felkerüljek végre az osztályra és kezdődjön el az egész procedúra. Utálom azt az osztályt, szívem teljes erejével. Iszonyodom a mosdóktól, forog a gyomrom ha csak rá gondolok. Az a bűz, az a mocsok, az az iszonyat körülmények. 

Mint mindig most is szólt a Férjem a nővéreknek, hogy eleve olyan ágyat adjanak ami mosdókagyló mellett van. Úgy sem fogok és bírok kimenni a WC-re. Jelzem olyan sok kezelést vártak arra a napra, hogy kénytelen-kelletlen voltak "kölcsönvenni" egy másik osztály kórtermeit. Na attól a kórteremtől meg olyan messze volt a női mosdó, hogy mire odaérek biztos az egész emeletet végighányom.

Tehát meg volt a mosdó melletti ágy, jött a nővér, hogy bekösse az infuziót. Szép hosszú beszélgetések ezek, mert az 5 kemótól már szinte teljesen elégtek az erek, gyakorlatilag bányászni kellett a mélyből valahonnan egy eret. Nem mondom, hogy elsőre ment. Sőt. Másodszorra sem. Szép táj lesz majd a karomon pár nap múlva gondoltam. Lett is.

Aztán elkezdődött a tánc. A megegyezés szerint először megkaptam az összes "előleget" : hányáscsilla, savlekötő, altató. És lássatok csodát úgy sikerült bealudnom / talán a tudat, hogy most már tényleg vége/ hogy már a rendes cucc legutolsó flakonja volt fenn, mikor észbe kaptam, hogy jé én mehetek haza. Félkómában hívtam a Férjem, hogy hol van, mert én mindjárt végzek. 

Lefolyt és nem néztem én se Istent, se Embert, irány ki az épületből. Úgy ahogy voltam, hidegben, télben, gyalog elindultam lefelé az úton. Gondoltam majd csak észrevesz a Párom, de alig vártam, hogy szabaduljak ettől az egésztől. Nem is tudom mire gondoltam igazán, de egy dolog hajtott: kifelé innen. El innen ebből a bűzből, mocsokból, szarságból. Talán úgy gondolhattam, ha ott hagyom, akkor ott marad az egész betegség is? Nem tudom, de igyekeztem haladni, haladni. Jó volt végre a szabad levegőn azzal a tudattal, hogy tényleg nem kell többet oda felmennem kezelésre, csak vérvételre. Mert hogy én több kezelést nem veszek fel, ezt már eldöntöttem régen. A családom kedvéért megtettem, hogy a 6-ot végigcsináltam, de azt kikötöttem, hogy bármi is lesz, többet nem.

13-án újra be kellett mennem, mert egyrészt le kellett vetetnem a rendes heti vért, + a csontszintigráfiás vizsgálatot is erre a napra írták ki. 

Én naív arra gondoltam, hogy mehetek nyugodtan, hiszen ez már nem kezelés, nem lesz semmi döccenő. És nem vettem be semmilyen hányáscsillapítót, sem savlekötőt. Aztán Szekszárdon rájöttem, már a város elején, hogy talán hibáztam. Biztos hibáztam. Tuti, hogy hibáztam. Megint. És még be sem értünk az épületbe, már öklendeztem. És gyógyszer sehol.  Felmentünk az emeletre elkérni a laborba a beutalót és én csak nyeltem a nyálam, nyeltem, hogy ne hányjak össze mindent és mindenkit. Megint benne volt az orromban az a jellegzetes kemós szag és nem tudtam visszatartani magam. Aztán fenn a labor előtt 1000 ember. Vagy 10.000. Nem is tudom, mintha a szovjet hadsereg összes tartalékosát behívták volna mára készültségbe. Úristen, hogy fogom ezt kibírni. És közben a  váróban már ültek  néhányan akiknek a gyors infuziók be voltak kötve és folydogáltak lefelé. Már megint az agyam elkezdett dolgozni és csak öklendeztem. Kénytelen voltam kirohanni az épületből és valahol a szabadban megszabadulni a kétségeimtől.  Nehezen cibáltam fel magam és nehezemre esett beszélgetni a többiekkel. De valahogy eltelt az idő. Megint vérvétel és ide megint véna kell. Most már tényleg nem tudok mit mutatni. A jobb karomból még mindig nem lehet vért venni, a bal olyan, mint a térkép. Jaj csak ne a csuklómból. Hát igen, nem volt már lehetőség. Sikerült, újabb térkép. 

Lementünk a csont vizsgálatra. Közölték, hogy kapok egy vénás injekciót majd 2 óra múlva vizsgálat. Véna. Megint véna. Itt is csak másodjára sikerült a kézfejembe szúrni. Megint térkép. Még hogy nem szeretem a földrajzot? Hiszem magamon hordom egész Európa térképét! Mondja valaki, hogy nem vagyok meggyőződéses világutazó! 

A csontvizsgálatra nagyon sokat kellett várni. Sokan voltak eleve és én nagyon elfáradtam. Nagyon. Szerintem a váróteremben el is bóbiskoltam. De aztán nagy sokára behívtak.

Nagyon aranyos nővérke közölte, hogy nem kell levetkőzni, csak a mellprotézisemet vegyem ki, mert az leárnyékolja a felületet. És gyorsan le is futott a gép. 

Aztán egy hét múlva a doki odaadta az eredményt papíron a Férjemnek a következő szöveggel: nézze! Ezt a nőt vette feleségül. Majdnem elröhögtem magam:  a papíron egy csontváz előlről és hátulról. Mondtam is neki, hogy jé felöltözve mennyire másképp festek!

 

Később megbeszéltük azt is, hogy hogyan folyik le a hormonkezelés. Vagy is a hormon megvonó kezelés. Hormon + a rákom, tehát azért, hogy a másik mellemben ne tudjon kifejlődni a rák a tejmirigyekben, ezért most mesterségesen megvonják a hormonokat. Tehát banyakorba léptem. Ez van. Most már hivatalosan is használhatom a seprűt közlekedési eszközként. Kaptam rá jogosítványt és a területileg illetékes elvtárstól engedélyt is 5 évre!

 

 

Csak még azt nem döntöttem el, hogy amikor elmegyek a seprűt vásárolni, akkor olyant vegyek, mint amilyen Nanny MCFee-nek van, vagy olyant, amilyen az Északnyugati Boszorkánynak. De idővel kiderül. Majd a családom megmondja.

 

Megkaptam az első Lucrin injekciót. Ez egy háromhavi hormongátló injekció. Akkora adag, mint egy lórugás. Oda is voltam tőle egész nap. Reggel megkaptam és gyakorlatilag ágynak döntött. Fel sem bírtam emelni a fejem miatta. Bár nem is noszogatott nagyon senki. Békén hagytak a nyomoromban. Aztán pár nap múlva elmúlt a fejfájásom és a csontjaim is kicsit kiengedték magukból a szuszt. A gyógyszert pedig mindennap szedtem kell. Nem sokáig csak 5 évig. 

18-án pedig voltam bizottság előtt is. Kértem a rokkantsági ellátásom megállapítását, ezért behívtak. 

Sok ember véleményétől eltérően és nagyon kellemesen csalódtam az ottani orvosban. Ez nagyon szimpatikus - bár mások szerint nagyon kemény - orvos fogadott. Elém jött, kezet fogott. Még meg is lepődtem. Ezt velem eddig csak az onkológusom tette meg. 

Sok kérdése nem volt: 1. hogyan érzem magam? Mondtam, hogy ahhoz képest, hogy most ment le a 6. kemo szerintem jól vagyok. Aztán: gyógyszerek. Felsoroltam. Dohányzom-e? Fogysztok-e alkoholt? Úgy látszik elégedett volt velem. Ott volt egy kopasz nő rock kendőben /lehet, hogy rájött, hogy egyezik a zenei ízlésünk/ aki nem panaszkodik, nem iszik, nem cigizik és nem könyörög. Ott voltak előtte az összegyűjtött orvosi papírjaim, gondoltam, majd abból lát, amit látni akar. És látott. Olyan dolgokat vett észre, amit eddig még senki. Egy jót beszélgettünk a C vitamin fontosságáról, és  azt mondta, hogy azt fogja ráírni a papírra, hogy az egészségi állapotom 20 %. Most az új rendszerben nem a romlás %-át írják le, hanem az egészség %-át. 

De mikor meg jött egy hét múlva /nem is reméltem, hogy ilyen hamar/ a  határozat, akkor arra 16 % volt írva. Tehát Apósom szerint ez arra elég, hogy elmenjek naponta az ágytól az asztalig. :)

D besorolást kaptam, tehát nem rehabilitálható, de önmagát ellátni képes!  5 évre kaptam meg, akkor lesz felülvizsgálat. Addigra lemegy ez a fránya rák is és akkor már biztosan ki tudják mondani, hogy gyógyult vagyok.

 

Ja még egy dolgot beszéltünk meg az onko dokival: mell rekonstrukciós műtét. Az majd 1 év múlva. Azt mondja, ha ki akar újulni a rák, akkor azt 1 éven belül szokta megtenni. Ha nem lesz semmi gond - és miért is lenne - akkor 1 év múlva lesznek új cicijeim. Mert ugye lesznek! 

 

Na ennyi történt. Meg az epekövem. Az mostanában meg akarja látni, hogy milyen a patológia. De én még irigy vagyok és nem akarom neki megmutatni. Csak azért sem. Még túl közel van a kemo, nem vagyok elég erős egy ilyen műtéthez. Tudom, hogy laporoszkópiás, de azért nem kellene erőltetni. Bár erőlteti az magát. Ameddig bírom húzom. Ha már nem megy tovább, úgy sem fognak megkérdezni. :)