Újra itthon - a második műtét után
Itt van a június, benne vagyunk már rendesen! És én csak most vettem észre, hogy virágzik már a kedvenc virágom: a nővérpulton egy kedves kis csokorral láttam: most jöttem csak rá, hogy ebben az évben megint úgy megy az idő, hogy észre sem veszem, hogy a növények mutatják az idő múlását!
Végre, végre eljött a mai kedd! És ezzel eljött a hazaérkezés napja is!
Mindenhol jó, de legjobb itthon! Naná!
Emlékeztek: írtam, hogy szükség van még egy műtétre, hogy a szórványosan elterjedő sejteket is kivegyék. És persze ki kellett venni az összes hónalji nyirokmirigyet is. Aztán még a terveink szerint az epeműtétet is egy altatással hajtották volna végre. Ezek voltak a tervek még csütörtökön reggel! Aztán persze ember tervez....
Múlt héten szerdán befeküdtem ismét a szekszárdi megyei kórház általános sebészetére a fenti műtétek elvégzése érdekében. 3 fős szobában 2-en voltunk egy nagyon kedves simontornyai velemkorú hölggyel. Őt is csütörtökön műtötték /ez azért nem volt túl jó, mert nem tudtunk egymásnak segíteni/, de azért elvoltunk. Mivel a kórházban nincs WiFi, a szobában nincs tévé, ezért beszélgettünk, olvastunk, tab-oztam, meg aludtunk.
Csütörtök reggel 9-kor volt az én műtétem /én voltam a 2./. Rendben ment minden az altatással, aztán majd az ébredés okozott kis kellemetlenséget: mind kiderült sajnos nem sikerült megműteni az epémet, mert a szervezetem nem engedte tovább a műtétet. Az orvos ébredés után elmondta, hogy olyan sok területet kellett kitisztítania és a nyirokmirigyek is adtak munkát, hogy az altatóorvos nem engedte tovább a műtétet. Tehát a fele sikerült. Az is több a semminél! :)))
Én, hasonlóan az előző műtétekhez a "hányós" fajtához tartozom, 19 órakor túl voltam a nehezén. Aztán már minden jó volt. Vagyis lett volna. Ha nem fájt volna olyan istentelenül a ...... nem, nem, nem a mellem.... a karom. Olyan fájdalom volt a jobb karomban és könyökömben, hogy azt hittem rögtön levágatom. Nem értettem, hogy ez mi, honnan jön és hogyan lehet megszűntetni. 20 óra után már teljesen elmúlott a kábultságom és jött az iszonyatos fájdalom. Erre sajna rá is ment az éjszaka. Mondjuk a pozitív a dologban, hogy a mellemen lévő sebek egyáltalán nem fájtak, mert a karomban lévő fájdalom bőven felülírta!
Ez annyira nagyon fájt, és az orvosok is annyira értetlenül néztek, hogy biztos ami biztos, leküldtek péntek reggel a traumatológiára egy pár vizsgálatot végezzenek el.
Na erről aztán tudok írni:
A traumatológia az épület új szárnyában helyezkedik el. Betegkísérő lekísért, átadott az orvosnak és ott hagyott. Még rengeteg az olyan beteg, akiket ide-oda vinni-hozni kell. Az orvos megnézett és kérte, hogy menjek át a szemben lévő röntgenbe, készítsenek néhány felvételt.
A vizsgálat során ledöbbentem: hogy ezek a röntgenben dolgozó emberek mit összegüriznek egész nap!!!! Akkora hajtás van ott benn, amit mi betegek ott kinn nem is láthatunk, hogy majd leesett az állam. És ami a legszörnyűbb, hogy eszünkbe sem jut nekünk betegeknek, vagy kísérőknek, hogy mekkora teher van ezeknek az embereknek a vállán. Ha rosszul készítenek el egy felvételt, kezdhetik előlről, ha rosszul értékelik, vagy nem vesznek észre valami fontosat, akkor meg a betegnek lehet baja. És soha eszünkbe sem jut, hogy megköszönjük nekik. Köszönetet mondunk az orvosnak a műtét után, a vizsgálat után, megköszönjük az osztályos nővérek tevékenységeit, de kinek jut eszébe egy egyszerű röntgen asszisztensnek azt mondani, hogy : KÖSZI!
Ezen én biztosan mától változtatok!
Visszatérve még egy adag felvétel kellett és közölték, hogy minden ok. Nem fordították ki a vállam és a karom a műtét során. Másról van szó:
Másnap egyeztettem a sebészemmel és elmondta, hogy az olyan műtétek során, amikor a nyirokmirigyeket ki kell venni, akkor sérülnek az idegek is, mert nagyon közel van a nyirokrendszerhez. Min. 6 hét és kicsit lehiggad. Úgyhogy most Flector krém, borogatás, pihentetés. Már jobb, de messze van az igazitól. De biztos jobb lesz ez is!
Aztán teltek múltak a napok. Kicsit nehezebb volt, mint az első esetén, mert most két cső is volt bennem és igencsak akadályozott az alvásban, a pihenésben. Meg persze a sebek is sokkal nagyobbak. De hát elmúltak ezek a napok is!
Jött a szombat, volt vasárnap is. És mekkora meglepetés!
Petra lányom hétfőn betöltötte a 20. szülinapját. A család megbeszélte, hogy a Papa és Mama által rendelt tortát Karcsi majd vasárnap hazaviszi és megköszöntik a Petrát. Ő persze azt hitte, hogy sajátmagának kell tortát készítenie. Én meg azt mondtam, hogy jobban leszek, akkor én készítek. Kicsit késve, de megtartjuk. Ebbe ő bele is egyezett. Arra ő nem gondolt, hogy persze, hogy lesz tortája. Már csak nem marad el egy jól bevált családi hagyomány! Arra meg én nem gondoltam, hogy én is benne leszek a tortázásban.
Képzeljétek csak, hogy vasárnap délután úgy jöttek be, hogy hozták magukkal a tortát és a kórházban együtt bontottuk meg:
Még 1x: Boldog szülinapot kislányom! Remélem még nagyon sok szülinapodon bontunk együtt tortát, már otthon!
A hétfő gyorsan eltelt. Egy kórházban mindig történik valami. Egy embert visznek, egyet hoznak. A hétvégén egyedül voltam, a szobatársam hamar hazamehetett :(( /, de hétfőn már jöttek az új szobatársak, aztán őket is megműtötték. A nővérek hol bejönnek, hol benéznek. Az idő annyira meleg volt, hogy nem lehetett nagyon lemenni, ezért "döglés a köbön" volt a hétfői egész nap.
Kedd: na az volt ma! Hétfőn este úgy aludtam el, hogy az első ember, akit látni szeretnék a reggeli kávézás után, az legyen dr. Szemes, mert akkor megszabadulok a csövektől. Hát ez is csak félig sikerült. A dokit láttam ugyan, beszéltünk is, de a csöveket csak délután tudta kivenni. Szoros volt a programja, több műtétje is volt. Mindegy, a kedd, az kedd! 2 óra felé jött és vitt. Bár őszintén: nagyon fájt a csövek kihúzása! Tényleg! De összebeszéltünk, összeszorítottam a fogam és 1,2,3 és hajrá! Aztán a másikat is: 1,2,3 és kinn van! Húha. 10-es skálán úgy 12! De kinn vannak!
Ezután már senki és semmi sem tarthatott volna vissza. Hamar jöttek a zárójelentésemmel és szerencsére a Karcsinak sem volt az úton akadálya. Ezért rohamban jött értem. Ezt úgy értsétek, hogy rohamban. Pedig nem mentek sehova. Nem is tudtam volna hova menni! Szegény ebben a nagy melegben rohant értem! És jöttünk, láttunk, itthon vagyunk!
Volt még egy megosztandó tapasztalatom: egyszerűen nem értem, hogy azok az emberek /én csak nőkről tudok nyilatkozni, mert én azon a szárnyon voltam, nyilvánvalóan/ akik a sebészetre kerülnek be, miért szolgáltatják ki magukat akkor, amikor amúgy is kiszolgáltatottak?
Hogy értsétek: ha voltatok már kórházban, akkor láthatjátok, hogy sok a beteg, kevés a személyzet. Ezért az a kevés ember nagyon sokat dolgozik a nagyon kevés fizetéséért. És olyan dolgokat tesz meg, amiket én nagyon sok pénzért sem tennék meg. Lásd: ágytálazás, pelenkázás stb. Gennyes sebeket kezelnek szó nélkül. Fürdetnek, mosdatnak, etetnek és teszik ezt szó nélkül. Már ameddig bírják szó nélkül. Mert hát olyan dolgokat tapasztaltam meg, hogy csak áldani tudtam egykori nagybátyám döntését, aki egykor egy családi kupaktanácskozáson, amikor az én továbbtanulásom volt a cél a következőket kérdezte: tudnál te hullákat mosdatni? Kakis pelenkát felnőttek alól kiszedni? Hát én akkor nemet mondtam. És milyen jól tettem! Ez szerintem megalázó. Ezt nem lehet csak a pénzért csinálni! Ezt a fajta munkát csak az tudja csinálni, aki szereti kiszolgálni az embereket. És elviselni őket. Mert volt olyan nőbeteg, akit én biztosan otthagytam volna abban, amibe tette magát.... Voltak olyan idősebb betegek, akik egyszerűen nem akarták ellátni magukat, ezért hagyták magukat "kényeztetni". Miért nem jobb magadat rendbe tenni? Miért nem jobb, ha magad mosdatod stb? Miért kell arra várni, hogy valaki tudjon veled foglalkozni, rendberakni? És miért kell szóvá tenni, ha mindenkire nem marad elég idő?
Szóval, tisztelet a szekszárdi sebészet nővéreinek az áldozatos munkájukért. Velem ugyan nem sok gondjuk volt, igyekeztem nem útban lenni, mégis mindig volt egy pár jó szavuk, egy-egy vigasztaló mosolyuk. És az néha nagyon jókor tud jönni!
