Harag vagy keserűség?

Talán ma van az a nap, amikor tudatosul bennem, hogy tényleg még 1x fel kell feküdnöm arra a ro-----dt műtőasztalra. És még1x végig kell csinálni az egész hercehurcát! Talán ma van az a nap, amikor nem akarom tudni, hogy megint kezdődik előlről. Kezdődik a félelemmel teli műtét előtti éjszaka. A sok kérdés a fejemben, hogy biztos minden rendben fog-e menni? A kocsizás a műtőig, az aggódás. A sok idegen előtti vetkőzés, öltözés, kitárulkozás. A sok idegenre figyelni, kérdések - kérések mindenhonnan. Az ébredés utáni rosszullét, a hányás, a gyengeség. Minden keződődik előlről. Megint! 

Haragszom a világra, haragszom azokra, akik bár egészségesek, de dohányoznak, isznak, drogoznak és bár egészségesek szánt szándékkal mérgezik magukat. És mégis egészségesek! És én, aki tényleg egész életemben egészségesen éltem megint beteg vagyok! Nem is beteg, rákbeteg! Haragszom mindenkire aki szándékosan árt magának!

És keserű vagyok! Bánatos és ingerült! Úgy szeretném, ha felébrednék és valakinek azt mondhatnám: olyan rosszat álmodtam! Milyen jó, hogy csak álmodtam! De ébren vagyok! Nagyon is ébren vagyok! És rákos vagyok! És sokkal rosszabbul vagyok, mint ahogy gondoltam volna. Gyenge vagyok, fáradt. Fáj a mellem és a vállam a felgyülemlő váladéktól. Hányingerem van az epekövem miatt. És bánatos vagyok, mert nincs senki a világon, aki helyettem vinné az életem terheit. Aki helyettem feküdne fel a műtőasztalra, akit helyettem csonkolának meg. Akinek helyettem vennék le a mellét és akit inkább én vigasztalnék, semhogy végigcsináljam. 

Milliónyi kérdés van a fejemben és milliónyi kérés: kihez forduljak? Ki tudja az időt visszaforgatni? Ki döntötte el, hogy megint nekem kell betegnek lennem? Miként fogom végigcsinálni? Hogy fogok túlélni még1 műtétet? Hogy fogom kibírni a kemot, a rosszulléteket, a hányást a gyengeséget? Hogy fogom kibírni a látványt, ha meglátom a saját megcsonkolt testem? Hogy fogom elfogadni? Azt hiszem ez a legnagyobb baj: félek a saját gyengeségemtől. Amióta tudatosult az életem, azóta erős voltam. Ha sokat nem is hoztam Otthonról, azt biztosan, hogy erősnek kell lenni, mert az élet nehéz, és mindenért meg kell küzdeni. Soha életemben nem kaptam semmit ingyen. Mindenért nagyon keményen meg kellett dolgoznom, meg kellett küzdenem. 

Most kell igazán elővennem a székely véremet! A székely mentalitásomat! Anyai nagyanyám egy nagyon erős székely asszony volt. Az élet nagyon megkínozta, de ő nagyon erős volt és nagyon sok mindent kibírt. Őrá gondolok mostanában sokat.

Amikor a szüleim elváltak 1979-ben, akkor mi leköltöztünk anyai nagyszüleimhez. Nagyapámhoz, aki egy nagyon szigorú, de nagyon erős székely ember volt. És nagyanyámhoz, akire mostanában nagyon sokat gondolok! Emlékezem. Vele és érte!

Olyan nagyon-nagy szeretetet kaptam tőle, olyan útravalót, ami nem minden unokatestvéremnek jutott. Sokan voltunk unokatestvérek, de egyiküknek sem jutott az igazi "Tamás mamából". Nekem igen, és erre nagyon büszke vagyok.

Szegény Nagyszüleim még Erdélyben házasodtak, 5 gyerekekük élte meg a felnőtt kort. 4 gyermekkel indultak el akkor, amikor indulni kellett. Egy szekér és egy szekérnyi gyerek. És kibírták, mert szerették egymást és bíztak egymásban. Nagyanyám olyan szeretettel beszélt öregkora ellenére a szerelemről, hogy ma is fejemben vannak a mondatai. Szegények voltak, mint akkor mindenki. És abból a kevés kis pénzből mégiscsak vásárolt nagyapámnak a házaló árustól egy gyönyörű búzakék inget, olyan kéket, mint Nagyapám szeme volt. Olyan boldog volt, hogy adhatott neki valami szépet. Igaz mosáskor kiderült, hogy az ing papírból volt, de az érzést még elmesélte nekem. Most bennem élnem az Ő emlékei. A hegyek, a házak. A friss meszelt falak illata. Az öröm, amit egy kiscsibe megszületése okoz. És most nekem kellenek ezek az emlékek. Kell, hogy tudjam, nem csak az emlékeit örököltem meg, az erejét is! Nagyanyámnak méhrákja volt. És úgy gyógyult meg abban az időben, hogy senki sem hitt benne. Már az orvosok is lemondtak róla amikor ő megmutatta, hogy igen is van miért élnie. Kell még élnie. Azért kellett meggyógyulnia, mert rám várt. Arra várt, hogy én odaköltözzem hozzájuk és elmesélje nekem az emlékeit. Megtanítson arra, amire csak ő tudott. Az alázatra, a munkaszeretetre, a kitartásra és a becsületre. Szerettem őt, bár akkor fel sem fogtam. Most ennyi év után tudom, hogy az amit én akkor éreztem, az a legmélyebb hála és szeretet. Olyan emlékeim vannak róla, ami ma is megkacagtat.

Nem tudok úgy savanyúkáposztát enni /pedig sokszor teszem, mert imádom/ hogy eszembe ne jusson Nagyanyám cinkos kacsintása, amikor loptuk a kamrából a káposztát. Nagyapám beosztással élő ember volt és ennek a beosztásnak a savanyúkáposzta is áldozatul esett. Amíg mi, Nagyanyámmal meg nem találtuk a kamra kulcsát. És akkor mi átszerveztük a beosztást! Kellenek az emlékek, ebből tudok erőt meríteni! 

Össze kell szednem magam, végig kell csinálnom ezt az egész cirkuszt, ami a rákkal jár, hogy majd én is valakinek tovább adhassam az emlékeimet. És Nagyanyám emlékeit. Kell most a makacsságom, hogy kibírjam, ami rám vár. De azért néha el kell gyengülni. Néha kell az embernek sajnálnia magát. El kell esni, hogy újra fel tudjunk állni! Hát ez a nap ma az elesés napja volt. Elesett vagyok, kicsit talán elhagyatott is! Kicsit én magam is elhagytam magam! De majd holnap! Holnap már erősebb leszek, holnap már szebben látom a világot.

Holnap újra a barátainkkal leszünk, Ágotával, Angival, Lacával, Sanyival! Grillezünk és beszélgetünk! Majd holnap jobb lesz! Nevetgélünk a bajunkon, nevetgélünk az életen! Holnap jobb lesz!