4. kemo után

Kegyetlen állapotba kerültem. Ez a nyers igazság! Szépíthetném, írhatnám, hogy hát jól vagyok. Ma vasárnap van, hétfőn volt a kezelés és  tulajdonképpen jól vagyok. Mosolygok, beszélgetek, dolgozom, /tudjátok gfb kampány van/, teszem a mindennapi teendőimet. De ez mind csak álca.

 

 

Egy gyönyörű, hihető, tetszetős álarc. És nagyon kevesen látnak át rajta. Én egy ideje tudom, hogy ott van. Egy ideje álarc mögött élem az életem.

 

Valaki nekem nemrég azt mondta, hogy az ilyen nagyon komoly betegségek azért vannak, mert az embernek nincs egyensúlyban a lelke, valami nem jól működik. Azért van a betegség lábadozási ideje, hogy elgondolkozzunk azon, vajon miért is van ez az egész. És ha tudjuk, nincs más dolgunk, mint megváltoztatni azt a dolgot. Azt az egy dolgot. 

Volt időm gondolkodni ezeken a dolgokon. Nagyon fontos számomra az az ember, akitől ezt a tanácsot kaptam és nagyon erőltettem a gondolkodást. Nem a felszínes "belegondolok" történetetet, hanem a magamba zuhanós, valóban átjárós gondolkodást. Egészen régig visszamentem. Kerestem a napot, amikor még minden rendben volt. Kerestem a lelkemnek azt az állapotát, amikor még örültem, hogy vagyok. Kemény, nagyon kemény csata ez. 

Azért került előtérbe ez a dolog, mert ha valaki nem tud segíteni nekem most, akkor nem tudom tovább folytatni a kemoterápiás kezelést. Olyan iszonyat erővel tör rám a hányás, az állandó rosszullét, a fájdalmak, hogy sajnos nem tudom folytatni.

Meg kell tudnom, hogy mi okozza a fejemben ezt a hatalmas ellenállást a gyógyulással szemben. Mert agyból hányok, ez már teljesen nyilvánvaló. Ha gyomorból hánynék - az orvos meggyőződése szerint - tudna segíteni. Hatnának a mostani gyógyszerek. De én agyból hányok. Ezt viszont gyógyszerrel nem lehet kezelni. Ehhez akár pszichiáter is kellhet. Vagy önkontroll, vagy más segítsége. Vagy..... 

       

 

Tehát eljött az idő, hogy szembenézzek magammal. 

 

Tehát eljött az idő, hogy amit eddig a takaró alá dugtam, azt most elővegyem és szembenézzek vele. Hogy felismerjem, amit én szépnek és jónak hiszek, az nem az. Valójában NEKEM nem az. Itt az ideje, hogy megkérdezzem magamtól, hogy mit is szeretnék! ÉN mit szeretnék! Annak, aki családban él és Nő, az tudja, hogy ez akármilyen egyszerűnek tűnik, mégsem az. Aki meg engem ismer, pláne tudhatja, hogy én alapból egy önfeláldozó típus vagyok. Képes vagyok mindent magamból odaadni akár viszonzás nélkül. Én magamnak mindig az utolsó vagyok. Nem foglalkozom   magammal lelkileg, mert elfoglal a mások boldogsága, vagy boldogulása. Van számomra is sorrend. Persze hogy van. Csak még nem értem a sor végére, ahol majd Én leszek.

 

És erre jön ez a fránya betegség, rám tör, mint a hurrikán és a pofámba röhög. És azt mondja: most nézdd meg a sor végét, mert addig húzod az időt, hogy nem marad  időd  arra, hogy a  sor végére érj! Most kell a végére érned, amíg még lehet! 

 

 

Hát sok, sok, sok idő kell NEKEM. És ráadásul MOST! Nagyjából tudom, hogy mi az ami a legjobban bánt, ami fáj, amit másképp kellene tenni. De az egész tele van kérdőjelekkel, felkiáltó jelekkel és rengeteg riadalommal. 

Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen hozadéka lehet annak, hogy ha belekezdek ebbe az egész rendrakásba, amit már nem lehet visszafordítani, akkor mit visz magával. Olyan, mint amikor átszakad egy gát. Egy darabig tartja, bírja, aztán amikor elindul visz mindent. És olyant is elsöpör ami maradhatna. De az akkor már nem mérlegel. 

Vajon az én környezetem van olyan állapotban, helyzetben, hogy egy ekkora erővel zúduló özönvízt kibír? Számomra most már csak ez a kérdés!  Vagy talán nem is! Talán kellene bennem legyen egy erőszakosabb Selyem Edit, aki azt mondja, hogy nem érdekes, hogy mi fog történni, az a lényeg, hogy a végén ÉN jól legyek! 

Ehhez biztos, hogy szakember segítsége kell! És bár nagyon ellene voltam az egész dili doki elméletnek, igazat adok Ágota barátnőmnek, ELJÖTT AZ IDŐ,  hogy nekem ÉN legyek a legfontosabb! 

 

És akkor bármit is vitt a víz, ilyen lehetek. Mosolygós, tiszta arccal, álarc nélkül. Megérdemlem. Biztos, hogy megérdemlem.